„Ment-e a [...] világ elébb?”- Tiszatáj online, Vagdalt Krisztina kritikája

A HOMO LUDENS PROJECT EMBERKIÁLLÍTÁSA

Vörösmarty jól ismert kérdésére bátran bizonygatjuk, hogy igen, ment a könyvek által elébb a világ, de vajon ebben a fejlődő világban hol az ember? Valóban ment-e elébb az emberi lény? A Homo Ludens Project legújabb bemutatójának középpontjában a különböző korok embereszményei, embertípusai állnak és versenyeznek egymással. A korok kissé sarkítva villannak fel, és néhol didaktikussá válik az előadás, azonban mindennek ellenére végig képes fenntartani a néző figyelmét. Nagyon sok egyedi ötlettel dolgozik, főként a képi, gondolati síkon figyelhető ez meg.

A Homo Ludens Projecttől már megszokhattuk a „beavató színház” jelleget, ami ennél az előadásnál is előkerül, igaz nem oly hangsúlyosan, mint korábbi előadásainál. A nézőt először egy kisebb térbe tessékelik, ahol embersimogatásra nyílik lehetőség, és megismerkedhet a későbbi „kalauzával”, a Heccmesterrel. A nyitókép felütésként nagyon jól működik, illetve megtámogatja az előadás címét, összekapcsolja a kutyák és az emberek világát – erre a piros pórázok is ráerősítenek – ám az egész előadást tekintve plusz funkcióval nem rendelkezik.

 

ember 1

 

Az itt megismert Heccmester az, aki végigvezeti a nézőket az előadáson, és ezzel együtt a különböző viadalokon. Az ő figurája megidézi a vásári komédiákat is, és összeköti a jeleneteket, ítéleteket, véleményt mond, kineveti a szereplőket vagy velük együtt szenved, utat mutat. Az ő utópiája adja a darab végkicsengését is, amelyhez a történelem útján jutunk el.

A különböző korok nem lineárisan egymás után jelennek meg, hanem sorrendiségük magában rejti a világ egy lehetséges interpretációját. A korok embereinek versenyeztetése során nem a részletes társadalomrajz a cél, hanem a főbb mechanizmusok, értékrendszereknek a bemutatása folytonos jelenkori reflexióval. A kiindulópont természetesen az ókor, annak két eltérő társadalmi rendszere: Athén és Spárta, a következő küzdőfelek a középkor és a humanista reneszánsz. A modern és a kortárs világ pedig villanásszerűen jelennek meg. Az ókor és a modern világ alkot egy kisebb egységet, melyet többek között az erőszak köt össze, a hitleri Németország és Spárta vajon mennyiben hasonlít egymásra? – fogalmazódik meg a kérdés. A humanista, középkori viadal után pedig a mai, elmagányosodott posztmodern kor képe jelenik meg. Különböző értékrendszerrel  rendelkező embereket sorakoztat fel az előadás, azonban nem a fejlődés az összekötő elem. Be kell látni, hogy a történelem során az ember mindig máshogy ugyanolyan. A társadalmi elvárások, szabályrendszerek keretbe foglalják a természetét, ám mindig máshol nyílnak ki és zárulnak le szelepek, de lényeges változás nem történik. Éppen ez adja az egymástól időben távol eső koroknak az összekapcsolásának a lehetőségét.

 

ember 8

 

Olyan központi problémák kerülnek elő, mint az én kérdése, annak az elnyomása (apácák), vagy éppen ellenkezőleg az én-kultusz megléte (kortárs kultúra). Az egyeduralom és a demokrácia közötti különbség is felmerül, ha van egyáltalán. A hangok, mozdulatsorok és az általuk generált ritmus reprezentálja a két rendszer hasonlóságát, hiszen teljesen mindegy, hogy a demokrácia láthatatlan keze, vagy a despota tartja pórázon a társadalom tagjait. Ebben a jelenetben is jól megfigyelhetőek az előadás nyelvének a legfőbb jellemzői: vizualitás, auditív dimenzió, illetve az ezen elemeket megtámogató intertextekre építő textualitás.

A vendégszövegek egymásba fűződéséből konstruálódik meg az előadás. Nagyon sok idézet hangzik el, melyeknek a gerincét a versrészletek adják, illetve több vonatkozásban is megjelenik a Biblia – a vizualitásban még szembetűnőbb a jelenléte, amelyre a későbbiekben bővebben beszélek. Ezen vendégszövegek közül most Kosztolányi Dezső Halotti beszédének egy részletét emelném ki, hiszen szorosan összekapcsolható a tőle idézett gondolat az előadást lezáró utópiával: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. […] akárki megszülethet már, csak ő nem”. Az ember dicséretével zárul az emberkiállítás, azonban nem nélkülözi az iróniát az utolsó kép (sem), melyben minden megszületett, jobban mondva legyártott emberre rácsodálkoznak géppé összeállt társai.

 

ember 5

 

Ebből a jelenetből is jól kitűnik az előadás erős vizualitása. Maguk a színek is beszédesek, melyekkel apellálnak végig a kiállítás során: barna, testszínű ruha/dressz, vászonnadrág, illetve a piros, fehér és a fekete szín fedezhető fel a darabban. A színszimbolikát segítségül hívva kitűnik, hogy a Jelenések könyvének első látomásának (hét pecsét feltörése) a színei jelennek meg a színpadon. „A négy égtáj felé száguldó apokaliptikus lovasok fehér, vörös, fekete és »fakó«  talán sárga  lovon ülnek (Jel. 6,1-8)”.

A vizualitás mellé oda kell állítani a sokrétű (hangszerek, zenei bejátszások,feldolgozások, ének, a test, mozgás hangjai, mint például taps vagy a menetelés) akusztikus dimenziót is. A zene meghatározó, és egyben kor-, hangulat- és attitűdfestő szerepet is játszik az előadásban. Néhány betét azonban olyan érzést kelt, mintha nem lenne a helyén, főleg az ókori résznél. Az itteni döntő bíró szerepét betöltő játszó naiv tanár néni karakteréhez nem sokat adnak hozzá a kelletlenül előadott dalai.

Összességében az előadás az érzékekre és az értelemre egyszerre hat, a színészi játékra jellemző az ösztönök vezérlése, a beleélés, a tiszta hangok, és az összhang, az egymásra figyelés, ami tovább erősíti az előadás egységét. Az Emberkiállítás feldobott kérdései pedig gondolkodásra ösztönzik a nézőt, melyektől garantáltan nem szabadul az este folyamán, és ha nem is ment elébb az emberiség, mindenesetre sok mindent kipróbált, tapasztaltabb lett, már ha hallgat a múltra, és nem eldobja azt.

Homo Ludens Project – EMBERKIÁLLÍTÁS (Budapest, MÜSZI – 2015. február 15.)

 

Vagdalt Krisztina