Thealter Fesztivál 2019
Ezek az előadások bizony szégyentelenül pimaszak: nem hagynak minket nyugodni.
Csinos napirend alakult ki már a Thealter második napján: 10-től szakmai beszélgetés Jászay Tamás és Proics Lilla vezényletével a Régi Zsinagóga kertjében, déltől négyig ebéd, séta, még illendő mértékű turistáskodás, mindeközben a hallottak megvitatása, mi több, reflexszerű megcáfolása – a soha semmiben egyet nem értés eufóriája –, aztán a napi program, előadások közti susmusok, jelentőségteljes összenézések, és végül Tisza-part, bor, sör, ízlés szerint. Lehet szeretni ezt a fesztivált, de nagyon.
Elfogult vagyok, persze, hiszen csupa független színházi előadásról van szó, így olyan ez nekem, mint egy személyre szabott játszótér a felfedezés, a meghökkenés és az újranézés minden örömével. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyi párbeszédre éhes előadást termelt ki az elmúlt évad (a financiális és kultúrpolitikai cenzúra esetleges gerjesztő erejéről ezúttal tekintsünk el), milyen összecsengően feszültek neki az alkotók a hierarchia demarkációs vonalainak, és mekkora erővel ösztönözték a nézőket a termékeny aktivitásra – mindez nem kis dolog egy olyan rendszerben, amelyben egymás meghallgatása lassacskán luxuscikké válik.
Persze mindegyik előadás más-más retorikai eszközöket választott ahhoz, hogy éles kontúrokat adjon a kelet-európai valóság természetrajzának, annyi azonban bizonyos, hogy a Homo Ludens Project Humániája, illetve a FAQ Színház valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciójában készült Kafka-adaptáció, A per épp olyan pontosan detektálja a közösséget belülről bomlasztó folyamatokat, akárcsak a hatalom végrehajtói által kijelölt erőtereket – méghozzá úgy, hogy a jelenetek egy pillanatra sem redukálódnak az aktuális viszonyrendszer groteszk paródiájává. A REÖK Rendőrsége ugyancsak szépen illeszkedhetne ebbe a diskurzusba, ám az alkotók tökéletesen teljesítették a szerző akaratát: „A darab nem metafora. Csupán az, ami – egyszerű színházi létezésben.”. És valóban: sikerült úgy feltenni Mrożek darabját, hogy az a valósághoz csak esztelen kényszeredettséggel tudjon kapcsolódni, pedig a felvázolt képzeletbeli totalitárius állam, amelyben az ellenzék teljességgel megszűnt létezni, szinte kiált azért, hogy ha nem is aktualizálják, de legalább tessék-lássék leporolják. Így azonban maradt az avítt, sokszor következetlen játékmód, ami sem az epikus színházi eszköztárral, sem az abszurddal nem tudott mit kezdeni, a két esztétikai minőség közötti imbolygás pedig igencsak tompította a mondatok egyébként hegyes élét. Legyen hát meg a szerző akarata.
A Homo Ludens Project előadása ugyancsak meg-megbillent, ennek egyik oka lehet az erős Urbán András-utóérzés, a másik pedig a következetes dramaturgiai munka hiánya, a szövegminőség ugyanis nem egyszer az egyébként üdvözlendő célkitűzés kárára ment. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy a Humánia minden hibája ellenére váratlanul pontosan mutatja fel, milyen ellentmondásos viszonyba is kerültünk mára a haza és a hazaszeretet fogalmával. Elő is kerül minden, amit ma az otthonhoz kötünk: frissen sült kenyér (vajdasági kosárkával), csodaszarvassal díszített nemez pénztárca (lötyög benne a magyar fizetés), ünnepi kokárda (közös traumatikus ünnepségélmények), műanyag lovacska (épp olyan, mint az ország: csúnya és folyton megbotlik). Magyarország kezdőszett. Az ötletesség ellenére az egymást követő jelenetek – amelyben a szándékoltan civil játszók a megfelelő társadalmi aktivitás módját keresik – egyenetlen színvonalúak, a gegek olykor-olykor még el is homályosítják az előadás tétjét, ennek következtében pedig a közönség bevonására irányuló gesztusok is puszta díszítőelemekké válnak. Ám a „Csinálj már valamit!”-kántálások után mégiscsak azt érezzük, hogy abban a korban, amelyben maga a politika vált a legvirtuózabb színházzá, a színészeknek nem marad más választásuk, mint hogy átvegyék a rendszer működtetőinek valódi szerepét, így végre olyan dolgokról kezdjenek el hangosan beszélni, amikről eddig tudni se volt ildomos – és milyen jó, hogy ezt egy szegedi független társulat meg is teszi.
Tárnoki Márk rendezése, A per ideges vibrálással veszi birtokba a Kisszínház teljes épületét: a szerepek folyamatosan forognak a játszók között, az elhangzó mondatok önmagukat vonják kétségbe, az ösztönösen felmerülő objektivitásigény pedig teljességgel kiiktatódik az előadás szövetéből, miközben a néző Joseph K-val együtt bolyong a bürokrácia útvesztőjében. Fragmentált, töredezett szövegfolyam ez, a Kafka-művön elvégzett dramaturgiai műtét azonban nem könnyíti meg a befogadó dolgát, sok ugyanis a jelentékeny hiátus, és elmaradnak az ikonikus, kapaszkodóként szolgáló jelenetek is, de a hiányzó koherens képet szépen ellensúlyozza a színészek gondosan kimunkált, feszített tempójú játéka. Valódi vesszőfutást láthatunk ugyanis, a világba vetett, tehetetlen ember vergődését, miközben az ironikus, nemi szerepeket is árnyaltan ábrázolni képes rendezés nemcsak az előadás politikai dimenzióját nyitja meg, hanem az egyén etikai-morális felelőssége mellé is felkiáltójelet tesz.
Okos, problémacentrikus és felelősségteljes válogatást mutat hát az idei Thealter programja, olyat, amiről lehet, érdemes, és kell is beszélni. Fogunk is sokat, mert ezek az előadások bizony szégyentelenül pimaszak: nem hagynak minket nyugodni. És akkor még ott van ugye az a Tisza-part is. Na meg a bor.
Dézsi Fruzsina