http://memoriaonline.hu/barki-lehet-akarki

Vannak a kortárs magyar irodalom azon darabjai, amelyeket elég egyszer elolvasni, hogy tudjuk, nem véletlenül kapták megérdemelten az utánozhatatlan jelzőt. A tragikus sorsú Borbély Szilárddrámája, az Akár Akárki olyan problémákat vet fel, amelyek közvetlen és közvetve is tekinthetőek mindennapjaink modelljének. Egy-két konkrétan ábrázolt jelenségtől eltekintve (bankautomata) játszódhatna a múltban vagy akár egy – nem túl távoli – jövőbeli Magyarországon is. A szegediHomo Ludens Project a Szegedi Tudományegyetem berkeiből nőtte ki magát komoly társulattá, hozzájuk fűződik többek között a CAR-MEN autós-színházi projekt, valamint az ember kulturális és történelmi fejlődéstörténetét valóságshow-kat kenterbe verő módon prezentálóEmberkiállítás. Megkockáztatom, hogy

most azonban elértek egy fordulóponthoz, amely egyben egy csúcspont is munkásságukban.

Az Akár Akárki eddig a legösszeszedettebb, leglátványosabb és legszívbemarkolóbb produkciójuk. Rengeteg fizikai energiát és fantáziát invesztáltak az előadásba, és ez már az első percektől fogva érzékelhető.

Megcsinálták a kis magyar Rocky Horror Picture Show-t.

Belépve a színházba, már a jegyet is két fehérre meszelt Akárki szedi, a ruhatárban pedig szintén Akárkik vitatkoznak amolyan „homo ludens”-módon, miközben elveszik tőlem a kabátot. Nincs mese,

itt nem nagyon van ideje az embernek magához térni.

Ebben az előadásban mindenki (Frank Tímea, Gyüdi Eszter, Kállai Ákos és Szilágyi Szabolcs) Akárki. A halott, a főhős, a mellékszereplő, a díszletező, a néző. Az az improvizatív-jelleg, amely a Homo Ludens társulat sajátja, itt kellő arányban keveredik Borbély írói rögtönző készségével, ezáltal azt az érzetet keltve, hogy Borbély nekik teremtette ezt a darabot.

Az Akár Akárki-nek számos remek feldolgozása ismert, ám Benkő Imola Orsolya rendező is meglátta ebben a Roald Dahl abszurd történeteihez hasonlatos nyolc példázatban a lényeget; az Akárkiség mindentől független, még nemtől is. Amivel pluszt adott hozzá, az a formanyelv. Noha Borbély drámájában sincs kőbe vésve, hogy az adott jelenetben nőnek nőt, férfinak férfit kell játszania – sőt az egyik példázat ezt is viccesen ki is használja –, triplán csavar ezeken a szerepeken. Itt nem az a cél, hogy bárkit is be lehessen azonosítani, itt a történetek látszólagos tanulsága vagy épp azok teljes hiánya fontos.

Lebilincselő kémia van például Frank Tímea és Szilágyi Szabolcs között, pedig a jelenetük egy szexuális zaklatásról szól egy holttest jelenlétében. Az egész attól működik, hogy ratifikálja a tényt, miszerint léteznek ilyen kegyetlen és felzaklató dolgok a világban,

nem keres okokat és okozókat, ez egy kész helyzet, ha jó, ha rossz.

Borbély világa az Akár Akárki-ben a mi magyar verziónk a manapság divatos ifjúsági-disztópia tengerben, de míg azokban rendszerint egyértelmű, hova fut ki a cselekmény, van eleje-vége-közepe, addig Borbély karakterei és történetei lebegnek, nincs vége a sztoriknak, csak mi, a közönség szállunk ki, némelyikből talán idejekorán. Hősei és antihősei a nyomortól a fényűzésig minden regiszterben megtalálhatóak és megdöbbentően parallelek velünk.

A színdarab látványvilágára sem lehet panasz, bár némely példázatban a kevesebb néha több lenne. Alapvetően a néző a színészekre koncentrál, és olykor roppant kizökkentő a háttérben zajló jelképorgia. Külön-külön figyelemreméltó, együtt viszont néha igencsak kaotikus, és nem a jobbik fajtából. Mindazonáltal a Kövér Béla Bábszínházban ritkán látni ilyen kreatív díszletet.Kovács Gyula munkája

egyszerre alakít ki saját arculatot a darabhoz, és teszi tiszteletét a bábszínház szellemisége előtt.

A fehérre festett, fehérbe öltözött színészek vetített háttér előtt játszanak, a különböző popkulturális utalásokkal teli képek, videóbejátszások végigszaladnak a játszók testének minden négyzetcentiméterén. Sokszor asszociáltam erről például a John Malkovich menet-ben (Being John Malkovich, 1999) szereplő Craig bábfigurás jeleneteire. Egyetlen rész van az előadás végén, amelyben a színészek lecserélik a fehér színt, de ezt a csavart semmiképp sem szeretném lelőni a jövendőbeli nézők előtt.

Remekbe szabottak az előadás példázatokat összekötő (vagy az adott példázatban egy-egy karaktert jellemző varieté) zenei betétei, melyeket Gyüdi Eszter szerzett. Ezek a friss hangvételű, hol derűs, hol nyomasztó muzikális részek tökéletesen jellemzik a karaktert, az azt játszó színészt és magát a jelenetet is.

Kiemelkedő teljesítményt nyújt még Kállai Ákos is, akiről Homo Ludens-es pályafutása során már egyértelművé vált, mennyire illik hozzá a bajkeverő és a gonosz szerepe, de az Akár Akárkiben legalább ennyire szelíd is tud lenni, sőt. Táncol, énekel, és beszédhibás konferansziéként még egy kis Monty Pythont idéző humort is belevisz alakításába. Fontos tehát olvasni, értelmezni, és ha színpadra állítják, megnézni Borbély Szilárd vízióját, mert

ha valami manapság kellő komolysággal és egyben humorral beszél országunkról, akkor az az Akár Akárki.

Nem rejti el az emberek torz mivoltát, hanem megmutatja, lehet-e ezzel együtt élni, vagy le lehet-e győzni, le kell-e egyáltalán győzni, és ha igen, hogyan.

A végén tanulság nélkül bocsátanak utunkra a színészek, de ki tudja. Talán a hangzatos tanulság nélküli történetek, amelyek inkább a tapasztalást szorgalmazzák a sokszor üresen kongó szólás-mondások helyett, sokkal jobban felkészíthetik az embert a jóra és a rosszra egyaránt.

Tóth Emese