https://merce.hu/2018/03/20/a-parkapcsolati-eroszak-az-egesz-tarsadalmat...

A nők elleni erőszak nem a családok magánügye, és nem is a nők személyes problémája. Erről tartott élvezetes előadást Jørgen Lorentzen a Szegeden megrendezett Törékeny című szakmai konferencián. A téma nemzetközileg elismert norvég kutatójával a férfiakról és az erőszakról beszélgettünk.

Mérce: A nők elleni erőszak nem újkeletű dolog, mégis csak az elmúlt fél évben váltak nyilvánossá korábban elhallgatott történetek. Mi lehet az oka annak, hogy ekkora hallgatás övezi a témát?

Jørgen Lorentzen: Először is, a társadalom hagyományosan nem foglalkozik az erőszakkal. Az emberek egyszerűen nem veszik komolyan a bántalmazást. Nagyon sok olyan emberrel és intézménnyel találkozom, akik a férfiakra mint passzív elszenvedőkre tekintenek: nem tehetnek róla, ha erőszakosak, nem tudnak rajta változtatni. Társadalmi szinten nagyon keveset foglalkozunk a férfiakkal és az ő problémáikkal.

Másrészt az erőszaknak nagyon erős a pszichológiai háttere. A lelki nehézségek nagy szerepet játszanak például az amerikai iskolai lövöldözésekben, de a terrorizmusban is. Ennek ellenére a férfiak lelki támogatása nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. A társadalom nem veszi komolyan, hogy a férfiak milyen lelki terheknek vannak kitéve, és ennek megfelelően a célzott pszichológiai segítségnyújtást sem. Pedig a kutatásokból egyértelműen tudjuk, hogy az erőszakot elkövető férfiaknak a nagy része gyerekkorában vagy fiatalkorában maga is bántalmazott volt, egészen különböző módokon. Lehet, hogy az apjuk vagy az anyjuk verte őket, vagy lelki bántalmazást kellett elszenvedniük. Az is lehet, hogy szemtanúi voltak annak, hogy az apa bántalmazza az anyát, ami szintúgy traumatizáló hatású. És ezek a gyerekek a bántalmazásból fakadóan sokkal érzékenyebbek, sérülékenyebbek, ezért könnyebben válnak az iskolai zaklatások célpontjává.

Tehát ha megnézzük, hogy miért történik erőszak és bántalmazás, akkor azt látjuk, hogy minden egyes erőszakos cselekedetnek története van, mégpedig erőszakos története.

M: Tehát az erőszakprevenciót kisgyerekkorban kellene elkezdeni?

J.L.: Mindenképpen, ez nagyon fontos lenne. És többek között ezért is olyan fontos, hogy mindenféle gyerekek ellen irányuló erőszakot idejekorán megállítsunk. Nagyon sokszor a szülő azzal legitimálja a gyermekbántalmazást, hogy meg kell ütni a gyereket, különben rosszul fog viselkedni.

M: Lehet-e egyáltalán külön-külön kezelni a különböző csoportok (gyerekek, nők, idősek) ellen irányuló erőszakot?

J.L.: Nem hinném. Ezek mind annyira összefonódnak, hogy szerintem nincs értelme elválasztani őket. Mert az erőszak erőszakot szül. Ha az erőszak valahol bemegy, akkor valahol ki is fog jönni. Ez így működik. Ha én téged megütlek, akkor te is erőszakosan fogsz viselkedni akár másokkal, akár saját magaddal. Ezt is nagyon sokszor látjuk, hogy azok a nők, akik hosszú ideje bántalmazás áldozatai, előbb-utóbb öndestruktív módon kezdenek viselkedni.

M: A bántalmazók sokszor mondják, hogy szeretik az áldozatot.

J.L.: Igen, és ez kívülről nézve nagyon ellentmondásosnak tűnik. De a bántalmazók számára ez nem ellentmondás:

szerintük a fizikai vagy a lelki bántalmazással a nő segítségére vannak, szívességet tesznek neki. Abban segítik, hogy megfelelően viselkedjen. A bántalmazást a gondoskodás egy formájának tekintik.

Ez nagyon bizarr, de fontos megérteni, hogy hogyan működik a párkapcsolati erőszak.

M: Ha a bántalmazó nem látja be, hogy mit csinál, hogyan lehet rávenni, hogy abbahagyja?

J.L.: A kutatásaink és a férfiakat segítő központokkal való együttműködésünk során azt láttuk, hogy ha egy férfi hosszú időn keresztül bántalmazza a partnerét, akkor nem fogja magától abbahagyni. Ebből következően két másik szereplő tehet valamit az erőszak megállítása érdekében. Az egyik maga a bántalmazott nő, aki segítséget kérhet, elmondhatja a családjának vagy az ismerőseinek, bemehet egy anyaotthonba, beavathatja a szakembereket. A bántalmazott nőket segítő intézmények nagyon fontosak, hiszen megvédik a nőket. A másik személy, aki tehet a bántalmazás ellen (és erről sajnos nagyon keveset beszélünk), az a tanú. Mert az esetek több mint 90%-ában a környezet tisztában van azzal, hogy az adott párkapcsolatban bántalmazás folyik. A barátok, a szomszédok mind tudnak róla, mégsem tesznek ellene semmit, nem is beszélnek róla.

M: Miért övezi ekkora hallgatás a témát?

J.L.: Mert az emberek nagyon gyávák, és ez baj. Félnek attól, hogy mi fog történni, mit fognak mások szólni. Társadalmi kötelességünk, hogy a tanúkat szóra bírjuk. Nagyok sok mindent tehetnek: szólhatnak a bántalmazónak, hogy amit művel, az erőszak, értesíthetik a rendőrséget, érzelmi támaszt nyújthatnak az áldozatnak.

M: Tudják az emberek, hogy mi mindent tehetnek, ha bántalmazásról szereznek tudomást?

J.L.: A legtöbbjük nem akarja tudni. Sokkal kényelmesebb szemet hunyni fölötte, azt mondani, hogy személyes, csak a családra tartozó problémáról van szó. Ez egy kulturális probléma, ami a patriarchális társadalom talaján fejlődött ki.

Sokan gondolják, hogy joguk van megütni és lenézni a feleségüket, hogy tulajdonjoguk van felette. Ha egy párkapcsolat nem egyenlő felek szövetsége, akkor megjelenik egy hierarchikus viszony, ami lehetővé teszi a bántalmazást.

Az erőszak egyenlő felek között is megjelenhet, de akkor kétirányú, és kölcsönös párkapcsolati erőszaknak hívjuk. Ilyenkor egy konfliktus eszkalálódik: például te el akarsz tőlem válni, én dühös leszek, mire te is dühöngeni kezdesz, kiabálunk, és akár meg is ütjük vagy rúgjuk egymást. Mindez a vita során felgyülemlett frusztrációból és a konfliktuskezelési problémákból fakad. Ez a fajta erőszak nem okoz egyik félnek sem traumát, mert ha egyenlőek vagyunk a párkapcsolatban, akkor a verekedésben is egyenlőek vagyunk.

M: Sokszor vetik az áldozatok szemére, hogy miért nem lépnek ki azonnal egy nyilvánvalóan bántalmazó kapcsolatból. Miért maradnak?

J.L.: Azért, mert ezeknek a párkapcsolatoknak a lényege, hogy a bántalmazó kontrollálja az áldozatot. A fizikai bántalmazást mindig megelőzi a lelki terror: a bántalmazó leépíti a partnere önbizalmát, a szociális kapcsolatait, döntésképtelenné, gyöngévé teszi őt. Ha éveken keresztül azt hallgatod, hogy nem vagy képes semmire, egy senki vagy, akkor előbb-utóbb el fogod hinni, hogy tényleg nem érsz semmit. És ha ilyenkor megütnek, azt fogod hinni, hogy megérdemelted.

A bántalmazók pontosan tudják, hogy mikor jön el az a pont, amikor már üthetnek, mert a lelki bántalmazás már megtette a hatását.

M: Magyarországon a nők elleni erőszak kezelése kimerül a nők számára nyújtott szolgáltatásokban. Nemcsak a bántalmazókkal nem foglalkozunk érdemben, de a bántalmazott nőkkel dolgozó szakemberek sem kapnak megfelelő támogatást. Hogyan lehetne ebből az állapotból kihozni a maximumot?

J.L.: Ez csak attól függ, hogy mit tekintünk fontosnak. Ha egy társadalom, egy állam meg akarja állítani a nők elleni erőszakot, akkor erre megvannak a lehetőségei és az eszközei. Segíteni kell a nőknek is, de a férfiaknak is.

Sokszor azt látjuk, hogy a politikusok és mások is személyes problémának tekintik a párkapcsolati erőszakot. Pedig nem az, hiszen szerteágazó társadalmi hatásai vannak.

Ha egy párkapcsolatban fölüti a fejét az erőszak, akkor ott másféle nehézségek is megjelennek. Ilyen lehet például az alkoholizmus vagy a drogproblémák. Egy bántalmazó kapcsolat többe kerül a társadalom számára, mint egy másik, erőszakmentes párkapcsolat.

A gyerekeket is traumatizálja az erőszak. Aztán a gyerekek iskolába mennek, ahol sok lesz a probléma velük, gyakran bűnelkövetőkké válnak. A nőknek anyaotthonokat kell kiépíteni és fenntartani, hogy biztonságba vonulhassanak. Gyakran nem dolgoznak sem a nők, akiket vernek, sem a férfiak, akiket a bántalmazás szintén megvisel, például alkoholisták lesznek. Tehát ha megnézzük, mennyibe is kerül a párkapcsolati erőszak a társadalomnak, akkor azt látjuk, hogy sokba.

Nem személyes, hanem egy, az egész társadalmat érintő problémáról van tehát szó, ami közvetve nagyon-nagyon sok embert érint.

M: Vannak olyan vélemények, hogy a bántalmazó férfiak számára létrehozott központok mintegy legitimálják az erőszakot azáltal, hogy a férfiakat a saját bántalmazásuk áldozatának tekintik, és ezzel elveszik tőlük a felelősséget.

J.L.: Ennek ellenére sem lehet kizárólag a nőkre összpontosítani. A nők elleni erőszakot nem fogjuk tudni megállítani úgy, hogy anyaotthonokat tartunk fenn. Ez egy-egy nőnek jelent segítséget: az áldozat kilép a bántalmazó kapcsolatból, segítséget keres és talál: erre nagyon jók az anyaotthonok és a hasonló intézmények. De a bántalmazó találni fog magának mást, és a bántalmazás tovább fog folytatódni. A legtöbbször pontosan ez történik. Soha nem fogjuk tudni megállítani az erőszakot kizárólag úgy, hogy anyaotthonokat építünk. Ha véget akarunk vetni a társadalmunkban, a kultúránkban jelenlévő erőszaknak, akkor a férfiakkal és a nőkkel egyaránt foglalkoznunk kell. Más módja ennek nincs.

M: Hogyan zajlott Norvégiában az intézményi-szakmai háttér kiépítése?

Kutatásokat folytattunk le a témában, megnéztük, mi az, ami hatásos, és mi az, ami nem. Megnéztük, hogyan van jelen az erőszak a kultúránkban, hogyan kapcsolódnak össze a férfiak az erőszakkal. Aztán véghezvittünk egy nagyon szisztematikus munkát. Vannak jól működő otthonaink a bántalmazott nőknek, és minden nagyobb városban a bántalmazó férfiak számára is működtetünk segítő központokat. Lefolytattunk rengeteg pozitív kampányt, amelyeken keresztül bemutattuk, hogy milyen egy tiszteleten alapuló párkapcsolat. Bevontuk a munkába a pedagógusokat is, mert nagyon fontos a gyerekekkel való munka: megtanulják, hogyan lehet erőszakmentesen kezelni a konfliktusokat, megoldani a problémákat. Képzéseket tartottunk a rendőrségnek is, és ennek köszönhetően ők lettek a legnagyobb szövetségeseink, pontosan tudják, hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy a bántalmazót változtatásra, segítségkérésre ösztönözzék. És mindennek az lett a következménye, hogy az elmúlt tíz évben folyamatosan csökken az emberölések száma, és nemcsak a családon belüli erőszak tekintetében.

Ehhez az eredményhez szükség volt a szakemberek, a feminista csoportok, az állami szervezetek, az érintett minisztériumok együttműködésére. Az Isztambuli Egyezmény jogrendbe illesztése alapvető fontosságú, ez az állam kötelezettsége a társadalom felé, mindannyiunk felé.