http://memoriaonline.hu/a-jatekos-ember-maganya

A játékos ember magánya

A ZUG színpada, játszótere ezúttal a két részre osztott nézőtér közé ékelődik. A közönség két oldalról zárja a színpadi részt, amely egy pillanatra sem engedi, hogy a néző tekintete másfelé kalandozzon. Figyelni kell! A Homo Ludens Project ezúttal Pilinszky János KZ-oratórium című műve nyomán hozott lére új előadást. A szikár, díszletnélküli térben a három színész spontánnak ható beszélgetésbe, vitatkozásba kezd – természetesen a közönséget sem hagyják figyelmen kívül. Kis szekvenciák, amelyekben kérdeznek, gondolkodnak, felvetnek, összetűznek és játszanak. Pilinszky és a KZ világa egyfajta illusztrációként ékelődik a rövid jelenetek közé. Persze, hamar kiderül, hogy nem csupán illusztrációról, hanem komoly párhuzamról van szó.

Pilinszky János költészetének meghatározó esztétikai alapja a koncentrációs táborok élménye és világa. „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” – fogalmaz a költő Ars poetica helyett című írásában. A KZ-oratórium szövege és szereplői a „megtörténtet” mutatják és mesélik el, míg a Homo Ludens színészei olyan helyzetbe és szituációba hozzák magukat, amelyek „megtörténhetnek”.

Az előadásban különös módon kapcsolódik össze a szent és a botrányos, mindez pedig egyáltalán nem súly nélkül, bár a Homo Ludens színészei – ezúttal: Frank Tímea, Kállai Ákos, Szilágyi Szabolcs – inkább

a botrányos felé vezetik a figyelmet.

Eleinte természetes és közvetlen játékukkal könnyen megszólítják a nézőt, jelenlétük a későbbiekben azonban erősödik és torzul, ami meghatározó ívet ad az előadásnak. Többször az őszinte mondataikkal teremtenek feszültséget és ébresztenek rá arra, hogy egy-egy rosszul vagy szándékosan odavetett mondat mennyire fájó tud lenni.

Rendre visszatér a fehér cápa gyomrában az egymást felfaló, még megszületni vágyó egyedek közötti harc példája, melyhez kapcsolódóan felmerül a kérdés, hogy vajon mit tennének, ha most háború lenne. Majd az eddigi lecsupaszított játékteret hirtelen kerítések választják el a nézőtértől, a szereplők átszellemülnek, és a KZ-oratórium karaktereiként próbálnak közelebb kerülni a feltett kérdéseik megválaszolásához.

Így megjelenik előttünk az Öregasszony (Frank Tímea), a Kisfiú (Kállai Ákos) és R. M. (Szilágyi Szabolcs). A színészek és a rendező (Benkő Imola) nagyon szépen adaptálják Pilinszky szövegét. A szereplők halottak, egymáshoz való viszonyukat csak a sorsuk határozza meg, a mondataik is montázsszerűek, nem is kapcsolódnak egymáshoz. Figyelni kell!

Figyelni kell Pilinszky szövegére,

amelyet a költészetére jellemző egyszerű szavak és a téma komorsága épít fel. A színészek pontosan idomulnak a pontosan kimondott szavakhoz és mondatokhoz. Egyszerre végzett mozgásaik, gesztusaik aláhúzzák a koncentrációs tábor néma borzalmait. Egymás mellett, azonos sorssal rendelkező szereplők, akik azonban képtelenek kapcsolatot teremteni a másikkal: mindegyikük a maga magányában emlékezik, konstatál, kérdez és elfogad. A koncentrált színészi játék és jelenlét hangsúlyosan értelmezi és közvetíti a szerző által leírt mondatok gondolatiságát.

Hangsúlyos – Pilinszky szövegében is – a kocka motívum, amely egyszerre a Kisfiú játéka kicsiben, másrészt pedig a Homo Ludens színészeinek „játéka” nagyban. A szikár, fém kockakeret és a fentről leereszkedő gömb, a jelzésértékű kerítés az előadás kellékei. Nem ábrázolnak. Lecsupaszított tárgyak, amelyek mozgásukban vagy használatukban hangsúlyosak, Benkő Imola rendező pedig helyes arányérzékkel tárja elénk az említett motívumokkal kiegészített világokat.

Az előadás zenei hangzását Gyüdi Eszter alkotta, aki egyszerre magasztos és mély tónusokat használva emel a lírai hangvételen. Pilinszky oratóriumnak nevezi művét, ami zenére írt vallásos vagy profán drámai művet feltételez. Az előadás esetében a zene átkötő funkcióval is bír, markánsan elválasztja a két világot egymástól. Így az oratórium ebben az esetben

a szent és a profán oldalról is megközelíthető.

Több alkalommal kilépünk a KZ-világból, vissza a baráti körbe, a HL-világba. Itt azonban fokozottabb érzelmi többlettel találkozunk, ugyanis a színészek valamelyest megpróbálják átélni a „megtörtént szentséget” is, hogy ami „megtörténhet”, az valóban ütni tudjon. A három színész közti szócsaták egyre erőteljesebbé válnak, a kérdéseikre adott lehetséges válaszokat pedig ezúttal tettekkel is megpróbálják illusztrálni. Ilyen az eljátszott halál is, amely a sírás és a nevetés hátborzongató kötéltáncán keresztül valósul meg. A visszatérő KZ-világ jelenetei erősítik a kapcsolatot a valósággal, a mai világgal, amelyben, igen, megtörténhetnek a dolgok – akkor is, ha nem a koncentrációs tábor falai között élünk. Az előadás fő erénye ebben a gondolatban rejlik.

A Homo Ludens Project „játékos” módon, de hangsúlyosan, komolyan beszél a halálról és arról a világról, amelyben a halál a valóság. Meghökkentő és erős momentum, amikor a szemünk előtt jelenik meg az áldozat, aki fél, a gyilkos, aki nem érzi, hogy öl vagy bántalmaz. A két párhuzamos világ az előadás végére szinte összeér, és ez csendes megállásra készteti a nézőt. Reflektálnunk kell arra a világra, amelyben élünk. Figyelni kell! Figyelnünk kell, hogy ne maradjunk le a súlyos és szent gondolatokkal, hanem – s bár ez a nehezebb – fordítsuk tekintetünket a botrányos felé is.

Sztupkai Marcell