http://memoriaonline.hu/a-nezo-mindig-profi

Italo Calvino óta hiszem el igazán, hogy egy-egy városnak lelke és személyisége van, akár az embereknek; de hogy bizonyos helyeknek is, erre most már mérget is vennék. Van ugyanis egy egyetemi kocsma Szegeden, melyet sosem tekintettem különösebben fontos törzshelyemnek, mégis itt történt velem egy csomó, ha nem is sorsfordító, de sorspöccintő esemény. Többek közt itt beszélgettem először a szegedi filozófia tanszék szerintem legtehetségesebb tanárával, itt döntöttem el hónapok kínkeserves határozatlansága után, hogy miről írom a szakdolgozatomat, itt olvastam rengetegszer Makepeace-t, és most ide lépek be hosszú idő után a szegedi ZUG Művészeti Tetthelyen A fajok eredetével vendégszereplő Nézőművészeti Kft. egyik alapítójával, Scherer Péterrel. Az idáig vezető úton roppant figyelmes és érdeklődő, egy pogácsát is barátságosan a kezembe nyom, miközben igyekszünk nem elzakózni a csúszós havon, és azt próbáljuk datálni, vajon meddig is tart pontosan a vizsgaidőszak az egyetemen.

– Lassan tízéves lesz a Nézőművészeti Kft. Ebből a távlatból milyen érzés visszatekinteni a kezdetekre? Mi  változott jó irányba, mi az, amin változtatni lehetett volna, vagy melyek azok az irányok, amik megtaláltak titeket azóta?

– Pont A fajok eredetében vannak olyan jelenetek, amelyek például szerintem dramaturgiailag még csiszolhatóak, de majd most jól megnézed, és elmondod, mit láttál!

– És összességében?

– Nagyon érdekes, hogy Tasival [Tasnádi István író] mind a négy közös darabunkban voltak nagyon szellemes, jópofa ötletek, de valahogy a vége mindegyiknek nehezen született meg.

– Én például a Nézőművészeti Főiskola esetében érzek az előadáson belül egyfajta szertelen darabolódást, amely más produkciónál esetleg felbontja a koherenciát, itt azonban ennek a metódusnak köszönhetően inkább egyedi a befogadói élmény. De a Testvérestben is hasonló megfigyeléseket tehetünk. Nekem úgy tűnik, ezek a szabályos szabálytalanságok adnak egyedi stílust nektek.

– Örülök, hogy ezt mondod. Szerintem mi egy nagyon érdekes perifériáján létezünk a magyar színházi világnak.

A függetlenek között profik, a profik között függetlenek vagyunk, a bulvárhoz képest alternatívnak, az alternatívhoz képest meg bulvárnak számítunk.

Nyilván vannak olyan „klubok”, ahová az ember szívesen tartozna, de ahová nem akarják felvenni. Általában így mennek ezek a dolgok, de szerintem azért mi inkább jól elvagyunk úgy, ahogy most vagyunk.

– A már említett Testvérest kihívása az érzelmekkel űzött játék, hogy nézőként komoly feladatot jelent az elgondolkodtató, szomorúbb részekről visszakapcsolni az önfeledt jelenetekre. Te mit gondolsz erről?

– Az biztos, hogy komolyabb darab, mint a többi, azok nagyobb hülyéskedések! A Nézőművészetieszement, A fajokban bár hangsúlyosan benne van a hajléktalan világ, mégis inkább elrajzolt, míg a Testvérest szerintem egy komoly produktum, tele személyes elemekkel, hiszen nagyon privát problematikát feszeget a fekete humorával. Például gondolj bele, elmész egy temetésre, valaki hirtelen megcsúszik a sárban, tiszta kosz lesz, és úgy érzed, röhögnöd kéne az egészen. Na, többek közt ez a tragikomikum is esszenciája a Testvérestnek.   

– A Nézőművészeti Főiskola szereplői szellemes és kategorikus állításokat fogalmaznak meg a nézőről, a nézői létállapotról, mint olyanról. Ti milyennek élitek meg a közönséggel való kapcsolatot? Milyen a jó néző?

– Szerintem a néző mindig profi és mindig jó. Az más kérdés, hogy különböző összetételű nézőközönséget nehezebb megnevettetni. Ha például valaki alapvetően nem olyan hangulatban jön, hogy nevessen, akkor nehezebb dolgunk van. Van egy egyetemi baráti köröm, egy évfolyamba jártunk, találkozunk is alkalmanként, és annak idején, amikor Mundruczó Kornéllal csináltuk A jég című előadást, kérdezték tőlem, hogy: milyen? Nagy siker? Én erre azt feleltem, hogy a Trafóban óriási siker, de az Operettszínházban már lehet, hogy botrány lenne belőle, és repülnénk. Viszont azt gondolom, hogy az Operettszínház bármelyik darabja a Trafóban szintén nem érné el azt a sikert, amit a saját közegében.

A jég hatalmasat bukna az Operettben, de a Rómeó és Júlia is a Trafóban.

– Nem létezik műfajok közötti átfedés?

– Nem egyszerű, de persze van, aki mindenevő. Például én! Láttam annak idején az említett Rómeó és Júliát is a lányaimmal, vagy a Vígszínházban A Pál utcai fiúkat. Ilyen szempontból jó néző vagyok, mert helyén tudom kezelni az előadásokat abban az összefüggésben, amit az adott előadás műfaja nyújtani tud. Van, aki imádja a prózai színházat és rosszul van, ha dalra fakadnak. Én mindet tudom olyannak látni, amilyen.

– A műfajok iránti nyitottság szerintem a Nézőművészeti Kft. előadásain is lekövethető. Esetleg külön-külön gyűjtitek a benyomásokat filmekből, könyvekből és ebből csepegtettek az előadásokba is?

– Nem vagyunk ebben annyira egyformák. Zoli [Mucsi Zoltán] és az én kultúrafogyasztási szokásaim közt például rengeteg különbség van, de nagyon büszke voltam most magamra, mert megnéztem a Ruben Brandt című filmet, és felhívtam Zolit, hogy ezt mindenképp nézze meg, mert eszméletlen jó. Visszahívott, és azt mondta, hogy megnézte, és tényleg az. Tehát vannak dolgok, amelyekben igencsak egyezünk. De én be tudok ülni egy jól megcsinált átlagos krimire vagy egy Bruce Willis-filmre is. Ő eleve elhatárolódik a hollywoodi dramaturgiától.

– Visszatérve hozzátok és a nézőkhöz. Volt már olyan, hogy valaki kerek-perec megmondta nektek, hogy nem azt látta, amit várt, vagy épp ellenkezőleg, teljesen újat tudtatok neki mondani? Mert az is üdítően tud hatni, ha valaki azt érzi, hogy elmondhatja nektek a véleményét, legyen az akár pozitív, akár negatív.

– Ha valaki meg is várt minket, az ritkán tette azért, hogy leszidjon minket. De biztos van ilyen... Jut eszembe, például velünk az Ördögkatlan Fesztiválon történt, hogy olyanok vettek fel kocsival, akik nézték az előadásunkat, és megmondták, hogy annyira nem tetszett nekik; de nyilván nem rosszindulatból, hanem a személyes szituáció hozta meg hozzá a bátorságukat. 

– A társulatban kezdetek óta közösen dolgozol Mucsi Zoltánnal, Gyulay Eszterrel és Katona Lászlóval. Kik kerültek azóta közétek, milyen személyi változások történtek nálatok?

– Megcsináltuk 2010-ben A gyáva című ifjúsági előadásunkat, amelyet én rendeztem, és amelynek a többiekkel közösen írtuk a szövegét. Az előadásban Kovács Krisztián alakította a heroinista fiút, én pedig az édesapját, és Krisztián olyan fantasztikusan játszott ebben a produkcióban, hogy Zolival, Eszterrel és Lacival közösen döntve megajánlottuk neki a tagságot. Így vagyunk most öten, négy színész, a dramaturg Eszter, valamint lett egy ügyvezető igazgatónk Kovács Zita személyében, aki többek közt a Manna Produkcióval és több független társulattal is dolgozik, és nagyon klassz csaj! Van körülöttünk továbbá egy kisebb holdudvar, vagy inkább baráti kör, akik állandó partnereink, köztük ugyanúgy színészek is, mint Parti Nóra, Simkó Katalin, Molnár Gusztáv vagy Moldvai Kiss Andrea. Ma már ifjúsági és felnőtt előadásból is hetet, tehát összesen tizennégy saját produkciót forgalmazunk. Ezekben az alapcsapat és a vendégszínészek is részt vesznek.

– A periférián létezést egyébként zavaró tényezőként élitek meg, vagy inkább az önállóság egy formájaként, amelyben akár potenciális erőforrást is láttok a jövőtökre nézve?

– Nem szoktunk erről sokat beszélgetni, de biztos van, aki azt érzi, jó lenne publikusabbnak lenni, vagy van, akit visznek más produkciók, így nem éli meg ezt tragikusan. Nekem és Kapának, úgy érzem, a karrierünk szempontjából nem igazán számít ez. A színházi világban ilyenkor általában két lehetőség üti fel a fejét: vagy azt gondoljuk, hogy jobbak vagyunk annál, mint amekkora figyelmet kapunk, és megyünk előre, mint a rakéta, hogy akkor is megmutatjuk mindenkinek, mit tudunk (engem sokáig ez hajtott);

vagy pedig keserűek leszünk, és elkezdjük a panaszkodást már az előadásokon keresztül is, mert sajnos ez szokott következni ebből a keserűségből.

Szerintem ez a két véglet van, de nálunk most egyik se hangsúlyos. Én a pályám során voltam nagyon fent és nagyon lent is. Voltak például olyan korai kőszínházi előadásaink a Bárkában, amelyek után sokáig kaptuk az ívet, hogy nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket, aztán jött a Krétakör. Ott nagyon sokat tanultam és fejlődtem, és mindent megzabáltak tőlünk, még a közepesen jó előadásokat sem piszkálta a kritika.

– Sőt, tananyag a Krétakör, szerintem még most is, legalábbis nekem az egyetemen az volt, a Fekete ország kiváltképp.

– Igen, a Fekete ország és a Sirály két csúcsterméke ennek a korszaknak. De ott volt még, ahogy már említettem, A jég, a Peer Gynt, vagy a Nibelung-lakópark. A bemutatókat követő első hetekben mindegyikről legalább tizenöt beszámoló vagy kritika jelent meg. Ezek az arányok azóta eléggé megváltoztak.

– A Nézőművészeti Kft. esetében talán nem is feltétlen pejoratív, ha ez másként működik.

– Azt szoktam mondani, hogy az élet és a színészet olyan, mint a hosszútávfutás. Jól kell beosztani az energiádat. Lehet, hogy eleinte sokszor érzed azt, hogy jó ég, mennyien leelőznek,majd észreveszed, hogy már rég mögötted vannak, és te még mindig ott vagy, még mindig bírod. Ezerféleképpen lehet megvalósítani az álmodat.

Mi most az álmunkat valósítjuk meg, csak hát valahogy úgy, ahogy a sok csepp követ váj.

Tóth Emese