Érzékszervek élményszobája

Az esztétikum a dolgok érzékekre gyakorolt minősége; a művészet gerincét pedig az ember által létrehozott esztétikum alkotja. Azonban azt, hogy ténylegesen mit értünk esztétikum és művészet alatt, jelentősen leszűkítik számunkra a konvenciók, a művészet kanonizált példái, azok számszerű aránya és súlya. Hiszen a művészet szó hallatán – tapasztalatom szerint – a legtöbbünknek először önkéntelenül is a képzőművészet (festészet, szobrászat, építőművészet) remekművei ugranak be, később eszünkbe jut az irodalom és a zene, ezekhez kapcsolódva pedig a színház- és filmművészet, a film, a fotográfia. De a legritkább esetben jut eszünkbe például a tapintás esztétikuma, amelyre meghatározható művészeti diszciplína nem is épül.

A művészet mint ember által teremtett esztétikum fogalma pedig csak az alkotóhoz kapcsolt műre redukálódik. Azonban nem ugyanúgy ember által teremtett esztétikum-e – és ezzel együtt művészet – az, ha magamban, közönség nélkül, üveggolyókat görgetek az ujjaimmal egy tál hideg víz alján, és megfigyelem a tapintásuk élményét, a hűs folyadék érzetét, a víz alól kiszűrődő csendes morajlást és a nedves bőröm illatát?

A Homo Ludens Project alkotócsapata és Tóth Eszter által közösen létrehozott Véka só – érzékszervek élményszobája című, készen lévő művészetfogalmainkkal nehezen leírható „alkotása” ezekre a kérdésekre is választ adhat, miközben a célja távolról sem a művészet mibenlétén filozofálni. Az élményszoba leginkább arra irányul, hogy helyszín és idő értelemben egyaránt keretet adjon a résztvevő belülről fakadó, bármely érzékszervére vonatkozó művészetének kiteljesítésére.

Az élményszoba idődarabját a mindennapi események sorából igen erős bevezető ragadja ki: egy performanszszerű jelenetet látunk, amit egy teljes valójában feketére festett és feketébe öltöztetett ember (Szilágyi Szabolcs) ad elő. A fekete ember egyszerre idézi meg a tudattalan megtestesüléseként az elfojtott, titkos érzéseinket, és ősi sámánfiguraként olyan végső dolgokat, amelyekről akarva vagy akaratlanul hétköznapi életünk során nem veszünk tudomást, úgymint a születés és a halál misztériuma, a másik ember idegensége és saját magunk tökéletlensége. Miután ezzel a bennünk lévő gátakat sikerül meglazítani és belehelyezni bennünket egy más tudatállapotba, bebocsátást nyerünk egy sokrétű és okosan felépített térbe.

A helyszín elrendezése csigavonalat ír le, és élesen nem elkülönülő állomásokra tagozódik, kijelölve egy, a középpont felé haladó irányt. A szobában különböző színű lefüggönyözött kabinok, ún. szobák találhatóak, amelyekben képek, szövegek és fények segítik az elmélyedést az egyes kérdéskörökben, mint a testiség, az emberi kapcsolatok vagy az anyagi lét – ezek a helyiségek a kontempláció és a befogadás helyei, az alkotás és önkifejezés tere inkább ezeken kívül lelhető fel. Halvány tematikai sorrendiség fedezhető fel mind a szobák, mind a tárgyak és médiumok elhelyezésében, amely a nemléttől halad az élet alapvető formáin és állatias és gyermeki élményein keresztül egyre magasabbra a tisztán emberihez, az intellektushoz és az interperszonális léthez. Ezek felfedezése viszont nem kötött, mindenki a maga útját járhatja be. A helynek egyértelműen terápiás célja is van, amit előmozdít a meditációs vízparti hangfelvétel és a holisztikus hangulat. Az egyes pontokon a résztvevők szó szerint feldolgozhatják az önmaguk számára fontos kérdéseket, hiányokat vagy traumákat.

Az élményszoba első szakaszának berendezéséhez tartozik számos taktilis és szaglóingert generáló, valamint gyermeki játékra sarkalló tárgy (edényben lencse, rizs, üvegben tömörgumi labdák, fényes kavicsok, fakéreg, játék baba, fallikus zoknibáb, pöttyös labda, üveggolyók, egy lavór víz, egy rózsaszál, illatos száraz levelek stb.), valamint egy posztamensre helyezett rafinált alakú, üreges terrakotta plasztika, amelyet szintén felfedezhetünk, megfogdoshatunk. Az ízlelés játékba hozásáról gyümölcsök és csokoládé gondoskodott. A terem másik felében megjelennek a személyközi interakció eszközei számos ritmushangszer formájában, ezenkívül papír és toll, érdekesen összeválogatott könyvek, továbbá egy rajztábla színes filcekkel és korábbi látogatók rajzaival. A terem közepén feketén lefüggönyözött szobában asztal, körülötte székek és a szoba megálmodója, Tóth Eszter, aki némán, beszélgetőfüzet és testbeszéd segítségével társalogva kínálja teával az érkezőket.

A megkomponált környezetben szerzett konkrét élmény mindenkinek és minden alkalommal szükségszerűen más, és éppen ezért személyes, majdhogynem intim jellegű, sokkal inkább az, mint a hagyományos művészet puszta befogadásban és értelmezésben álló tapasztalata. A bevezető performansz néhány elemén túl az élményszobának nincs állandó koreográfiája, pusztán a saját utamat és tapasztalatomat tudom leírni az egyszerre maximum nyolc főt fogadó játéktérben.

Engem leginkább az első szakasz ragadott meg. Kedvemre rakosgattam a kavicsokat, pacsáltam a vízben, dobálgattam a gumilabdákat a kerámiatárgyba stb. Felszabadítottam magamban a gyermeket, és hagytam magam azzal foglalkozni, amit szinte bármely kívülálló feleslegesnek tartana. Jóllehet a világban úton-útfélen feltör az elnyomott igény az apró tárgyakkal, mozdulatokkal és változatos konzisztenciákkal való foglalatoskodásra. Ott van Jean-Pierre Jeunet filmjének, az Amélie csodálatos életének híres szeretem-nem szeretem jelenetében, ott a sok megosztásnak örvendő „most satisfying” videókban, ott az egyre nagyobb rajongótáborral bíró ASMR-ban vagy a felnőtt színezők és hobbiboltok térnyerésében. De ezek nem olyan dolgok, amiket az ember szívesen tekint a maga részének, szinte szégyellnivalónak számítanak mind a hobbibarkács haszontalanságai, mind az ASMR kellemes borzongása és a többi. A tapintás érzékének esztétikai rehabilitációja, noha elméleti téren Richard Shusterman szómaesztétikájával már elkezdődött, a gyakorlatban még igencsak várat magára, és nagyon örvendetes, hogy a ZUG Művészeti Tetthely egy időre teret nyitott a számára. Talán csak a Láthatatlan Kiállítás van még ezen kívül a hazai esztétikai porondon, ahol kedvünkre és mások megütközése nélkül tapogathatjuk, puhatolhatjuk a dolgokat.

Rendkívül sok lehetőség rejlett a közösségi művészetre is a térben. A csörgőket, dobokat és egyéb hangszereket megszólaltató résztvevők önkéntelenül – valamint a fekete ember közreműködésével – egy ritmusra kezdtek játszani. Noha a mi esetünkben nem indult be hatalmas dzsembori, érezhető volt annak az esélye, hogy arra fogékony vendégekkel akár egy olyan szintű együtt zenélés is kialakulhat, mint amilyet a burundi kariendások vagy a brazil szambadobosok élhetnek át – és amelyet vétek lenne pusztán előadó-művészetnek tekinteni, mert az inkább rokonítható azzal a szinte önkívületi, eggyé olvasztó skandálással, amelyet a sportesemények szurkolói tudnak produkálni. Közösségi lehetőséget rejtett magában a rajztábla is, ahol a társalkotó folytathatta mások korábbi műveit, firkáit. A vécéfalakra emlékeztető állapotú felület szintén ősi, a barlangrajzok világát megidéző indulatokat kelthetett a látogatóban. Általában is jellemző volt, hogy a szoba által mutatott irányok az érzékiséggel, a határok és gátlások lebontásával és az ősi dolgok behozásával egy önfeladó, dionüszoszi aktus felé haladnak, bár annak elérését nem tekintik célnak, csupán vonzóerőnek, amely elindíthat az önkifejezés útján.

Hosszú (és tartalmas) idő elteltével a fekete ember a jelenlévőket bevezette a középső szobába, majd a villanyt felkapcsolták, megtörve ezzel a varázst és bezárva mindent, ami addig nyitva volt. Itt aztán megfogalmazhattuk, kinek, mi okozott kiemelkedő élményt, értelmeztük a tapasztaltakat, és az alkotók is beszámolhattak a koncepciójukról, valamint korábbi élményeikről. Sajnos azon az estén a csapat nagy része szimpla kiállításra számított, és egyéb betervezett elfoglaltság miatt idő előtt távozott, ez korábban sohasem történt így. Erre Tóth Eszter nem tudott megfelelően reagálni, a kellemetlenséggel foglalkozott az este kvalitásai helyett, és ez túl nagy terhet rótt az ottmaradókra. De amikor ezen a ponton sikerült átlendülnünk, nagyon sok anekdotát és részletet árultak el a szervezők a korábbi alkalmakról, és beszélgethettünk olyan súlyos kérdésekről is, mint a személyes identitás, az ember veszendősége és az életért érzett hála.

Az élményszoba kész művei (képek, szövegek, plasztika) nem bírtak lenyűgözően nagy művészi erővel, ám ez jobban meggondolva üdvös volt a szobára nézve, amennyiben annak célja nem abban állt, hogy a saját művészi nagyságával kérkedjen, és azzal elrettentse a résztvevőt a személyes kibontakozástól. Az alkotókörnyezet megteremtői egyenlő félként viszonyulnak az oda belépőkhöz. A műveknek előnyére volt írható továbbá, hogy noha igencsak fajsúlyos témákat érintettek, meg sem próbáltak bölcselkedő jelleget ölteni, és nagy életigazságokat sulykolni számunkra, éppen ezért nem csúszott át a lelki roboratív mozzanatuk abba a hamis pátoszba, amit az ezotéria, a füveskönyvek és a természetgyógyászat bizonyos köre sajnos magáénak mondhat, hanem megmaradtak az egyszeri ember keresetlen őszinteségénél.

Akárhol vagyunk, a környezetünk tulajdonképpen ugyanúgy lehet élményszoba, amiképp a Véka só volt, amennyiben át tudunk kapcsolni egy odafigyelő és elgondolkozó üzemmódba, továbbá hajlandóak vagyunk kiszakítani az ehhez kellő időt a mindennapi rohanásunkból. Tépkedhetünk papírt, mélázhatunk a felhőkön, szaglászhatunk fűszereket vagy dobolhatunk a radiátoron. Talán még jobban is elengedhetjük magunkat az otthonunkban, mint egy, a gátlásokat valamilyen mértékben elkerülhetetlenül fenntartó, idegen helyen. Azonban ehhez mindenképpen hatalmas lökést jelenthet az, ha előzőleg legalább egyszer is megtapasztaltuk az élményszobát, és tudjuk, merre induljunk el az úton. Köszönöm, hogy átélhettem.

Bodóné Hofecker Zsuzsanna