Rövidke csipkefüggöny, kockás abrosz és húsleves illata fogadja a vendégeket a Jóisten vendéglőjében, ahol a mottó: Az emberek nem gondolkodni akarnak a színházban, hanem szórakozni. A Jaj a legyőzöttek, avagy süssünk-főzzük másnaposan mámorkabaréja másfél órára kísérli meg kiszakítani a nézőt valóságból. Nézéséhez nyáron fröccsöt tessék fogyasztani.
Mi a közös sok magyar költőben, Franz Kafkában és a debreceni kakasokban? Erre fény derül Benkő Imola Orsolya darabjából. Mert bizony a legnagyobb elmék sem voltak restek a pohár fenekére nézni. A darab a másnaposság különös lexikonjaként funkcionál, akárcsak ihletője, Cserna-Szabó András és Darida Benedek azonos című gasztroirodalmi beavatója. Mindenbe belekóstolhatunk az előadás folyamán, legyen szó műsorszámokról vagy ételekről és italokról, s a végén egy dologra biztos nem kapunk választ: hogyan éljük túl a kietlen valóságot – a mámor édes íze nélkül. Ami után persze szörnyűséges macskajaj várhatja a figyelmetlen (vagy türelmetlen) kísérletezőt. Itt minden terítékre kerül black comedytől a tik-tok vlogig.
Benkő Imola Orsolya rendezésében láthatjuk az emberiség legnagyobb ellenségét, amivel a kezdetektől csatában állunk: az alkoholt. Kezdetben szabadon bánik az anekdotákkal, láthatjuk, miként főzött a Jóisten tökéletes levest az embereknek és megismerhetünk egy új kafkai elméletet, vagyis azt, hogy Átváltozás című remekműve is valójában egy irtózatos másnap története. Körbekalauzolnak minket az éhezés filozófiájában is, hiszen ez már a Bibliában is tetten érhető, elég csak Mózesre gondolni. Irodalmunk legnagyobb alakjaira is kitérnek, megismerjük például Hajnóczy Péter zombi verzióját. Persze minden történet külön műsorszám, közöttük van ideje pihenni a nézőknek, mielőtt a darab vége nagy kanyart venne, ugyanis személyessé válik. És annak ellenére, hogy a „játszó személyek” csupán mulatni és nevettetni szándékoztak, most el is gondolkodtatnak.
A Homo Ludens Project triumvirátusa: Szántusz Noémi Noya, Ács Tamás és Szilágyi Szabolcs. Szerepeik villámként váltakoznak, mindannyian különböző hőfokon égnek, szövegeik igen eltérőek, kedvencet választani mégsem lehet közülük. Ács Tamás rémesen hiteles történetmesélő, Szilágyi Szabolcs a nézők agyába mászik és ott is marad, Szántusz Noémi pedig ijesztően személyes köretet készít a főétel mellé. Ha lehet ezt mondani, 150 százalékon égnek a száz helyett. Ez a kontrasztok darabja, mármint a színészi játékot illetően. Elvetemült alakítások, a szó jó értelmében. A halált ebben az előadásban hátborzongató módon személyesítettek meg: mintha valami hisztis kisiskolás lenne.
Már az elején felhívták figyelmünket, ne várjunk hagyományos színházi élményt, így nem lepett meg, hogy a tér sem tradicionális. Nincs határvonal a színpad és a nézőtér között. Az apró térben – neve ZUG színház és művészeti tetthely – nézők és színészek egyaránt szabadon mozoghatnak. A szocializmus korát idéző, apró presszóasztalkáknál ülve kapjuk tálcán az élményt, a kabaré olykor az ölünkbe vagy az asztalunkra telepszik. Elmosódik a határ, csaknem a mi szánkba helyezik a vasárnapi húslevest, de ha azt éppen nem is, akkor minimum egy sört. Nem mindennapi helyzetekbe von bele az előadás, bár lehet, hogy ilyen fokú közvetlenséget nem minden néző tud befogadni. A közönség is be-bevonódik a kabaréba – akár akarja, akár nem. A Thealteren akadt néző, aki nem volt fogékony erre, de a közönség java nem berzenkedett. Vevő volt a vidám és bohókás mutatványokra – és a mélyebb, családias hangulatú végkifejletre is.
A mámorkabaré triója igen újszerű élményt nyújt, vagyis legalább egyszer mindenképpen érdemes beülni a Jóisten vendéglőjébe. Ha másért nem is, de azért igen, hogy jól az eszünkbe véssük: mindig időben legyen vasárnap a leves a családi asztalon, különben minden elromlik.