„Helyi előadások” a Thealteren
…különösen fontos, hogy a helyi formációk is hangot és bemutatkozási lehetőségeket kaphattak. Nemcsak a kánon csúcsa számíthat izgalmasnak, hanem a függetleneken belül a még függetlenebbek, avagy a lokális társulatok, amelyekből számos működik Szegeden, ráadásul többségük csak részben foglalkozik hivatásszerűen színházcsinálással.
A női témák adták az idei Thealter egyik hívószavát, ám jól mutatja a fesztivál sokszínűségét, hogy további kategóriákat is felállíthatnánk, ha tematikai vagy műfaji halmazokba szeretnénk besorolni a programba beválogatott harminckét előadást. A női önmegfogalmazás kortárs lehetőségei mellett így a színészlét, illetve a színház intézményének helykeresése is fontos téma volt – nemcsak a hazai, hanem a Szegedre érkezett külföldi társulatok esetében is. A Mészáros Piroska főszereplésével készült Call Girl strukturális kérdéseket villantott fel a színésznői kiszolgáltatottságról és a partvonalra kerülésről, az előző cikkben már tárgyalt szlovéniai Hős 2.0 pedig nemcsak a színház technikai oldalával foglalkozott, hanem a „mindent eljátszottak” (poszt-)posztmodern érzületére is csendesen reflektált.
Ha már struktúra és intézményrendszer: különösen fontos, hogy a fővárosi, illetve a nemzetközi szellemi műhelyeken kívül a helyi formációk is hangot és bemutatkozási lehetőségeket kaphattak. Nemcsak a kánon csúcsa számíthat izgalmasnak, hanem a függetleneken belül a még függetlenebbek, avagy a lokális társulatok, amelyekből számos működik Szegeden, ráadásul többségük csak részben foglalkozik hivatásszerűen színházcsinálással. Az idei Thealterre négy szegedi társulat előadása került be, többségük nem első fesztiválszereplő, bár tény, hogy rég lehetett egy csokorban áttekinteni a helyi szcéna színházi tevékenységét. A négy helyi előadás többsége hozta a minőségi szintet, s jól illeszkedett az idei fesztivál koncepciójába.
Tematikailag egyébként többfajta variációt láttunk egy témára, a helyi társulatok ugyanis behatóan foglalkoznak a hatalom kérdésével. Politikai színházzal kísérleteznek, s mint a hazai színházakban oly gyakran, a centrumhoz képest kissé megkésetten. Ennek ékes példája volt a Herczeg T. Tamás által rendezett és a Reök-palotában bemutatott Rendőrség, ami teljes mértékben a Mrożek-darab kettős kódolására, azaz a benne rejlő politikum és az aktuális közéleti helyzet összecsengésére épített. (Budapesten ez néhány évvel ezelőtt volt tömeges jelenség, ma már inkább a kifulladása tapasztalható.) A rendezést nem izgatták az alapszöveg egyéb lehetséges rétegei, a dialógusok könyvszagúan hangoznak el a színen, tálcán kínálva a referenciális olvasást. A politikus előadások ezt a buktatót legtöbbször nem tudják kikerülni, így a politikai elnyomás allegorikus bemutatásán túl nem is tesznek mást, kizárólag megerősítenek eddigi tudásunk és közérzetünk helyességében.
Nem így az ötödik fesztiválnapon debütált Homo Ludens Project Humánia című produkciója, amely a megmondó-szerepet messzire kerülve tudta autentikusan tematizálni a hazaszeretet, a nemzeti identitás és a nemzeti önmeghatározás kérdéseit. Érdemes röviden kitérni a társulat színes profiljára: művészszínházi tevékenységük mellett foglalkoznak színházi neveléssel, középiskolai workshopot vezetnek, korábban pedig szegregátumokban is dolgoztak az együttélési nehézségek feloldásának és a színházi konfliktuskezelés lehetőségeit keresve.
A Humániát Benkő Imola Orsolya jegyzi rendezőként, az előadás négy színészt (Boros Kata, Kiss Izabella, Petrács Gábor és Szilágyi Szabolcs) foglalkoztat, a játékstílus pedig vonzóan improvizatív, fiatalosan laza. Jól áll nekik az olykori esetlenség vagy a néhol eldönthetetlen bizonytalanság, ezeket ugyanis rendre feledteti a színházcsinálás iránti őszinte elkötelezettség. Az első jelenetsor a színészek frontális felállásával rögtön Urbán András előadásaira emlékeztet, ebben vélhetően a témának is van szerepe: a hazáról való elmélkedések néhol szerepben, néhol pedig a szerepektől eltartottan, a hétköznapi beszédstílust imitálva jelennek meg. Ez a közvetlenség a ZUG játszóhelyének intimitásától sem függetlenül mindvégig ott buzgott az alkotókban, érezhető rajtuk, hogy gondolkodtatni szeretnének és nem meggyőzni, emellett szimpatikusan közvetítenek valamit a kiveszőben lévő civil kurázsiból.
A történet szerint ugyanis Humánia lenne az az intellektuális tartály, ahová kedvünkre bedobálhatjuk ötleteinket egy jobb ország létrehozásának reményében. Az ötletelés folyamata maga is kellően groteszk, főként azok a humoros jelenetek, amikor a színészek hagyományokat akarnak kitalálni a jövőbeli ideális ország számára. Az ötlet kapcsán eszembe jutott Hankiss Elemér egykori, Találjuk ki Magyarországot elnevezésű mozgalma, az előadás pedig szintén élesen reflektál arra a társadalmi közérzetre, miszerint alapjaiban kellene újrafogalmazni mindent a nemzet és a közösségi kohézió vonatkozásában. Ami most van, az ugyanis lélekölő és kilátástalan. Hiába azonban a jó cél, a színészek sem jutnak semmire, ám mindegyikük rögtön elítéli a másik ötletét, így rendkívül abszurd, ahogy a jóért folytatott küzdelemből végül az egyet nem értés győzedelmeskedik, ami színházi keretek között még élesebben megmutatkozik a színészek közti interakció során. Szimpatikus, hogy nincs ebben semmi dohos elméletszag, az előadás ugyanis a társulat civilségéből fakadóan arra is felhívja a figyelmet, hogy a strukturális társadalmi gondokat éppen a civil közösségek öndefiníciós hiátusai és gyenge hangadási képességei miatt nehéz orvosolni. Amin persze lehetne változtatni: nem véletlenül kántálják az utolsó jelenetben a színészek, hogy „Csináljatok valamit”. Az egyik néző fel is tette a kérdést: „nade mit csináljunk?” A párbeszéd szépen leképezte a probléma gyökerét.
Ugrom a hetedik napra, a Barboncás Társulat Kafka Hoteljére, amelynek a Kövér Béla Bábszínház adott otthont, ám a produkció esetében szó sincs klasszikus bábelőadásról. Jóllehet a társulat terápiás jelleggel is készít bábműsorokat kórházban kezelt gyermekek számára, bekapcsolódva ezzel mentális kezelésükbe, de repertoár-előadásokat is jegyeznek, gyermekeknek és a felnőtt korosztálynak egyaránt.
A Kafka Hotel az utóbbiba tartozik, az előadás kellemes színházi élmény, tele van ötlettel, melyeket precízen meg is valósít. Összművészeti projekt lévén határozott kompozíció rajzolódik ki, amikor a filmes effektek keverednek a mozgásszínházzal és a bábbal, ehhez pedig finoman idomul az előadás rácsozatául szolgáló prózai szál. Mindegyik műfaj képviseletében látunk egy-egy színészt, akik megpróbálnak becsekkolni ebbe a furcsa hotelbe, és valahogy jelen lenni a Kafka-művekből lepárolt, groteszk fantasztikum uralta, különös térben.
A középpontban Kafka hatalmas arca adja a díszletet, a tér bal oldalán a hotelporta elengedhetetlen kellékeként egy csengő található, amit az éppen érkező vendég használ. De kik is ezek a vendégek, és mi okozza a furcsaságot? Legfőképpen az, hogy az Amerikából érkezett, Férfit játszó Boncz Ádám civilben tényleg New Yorkban játszik, a városból késve beérkező igazgató pedig valóban igazgató, a valóságban a szegedi Nemzeti Színházé (Barnák László). Az előadás a fikcionális és a valós összemixelésének ötletére épít, s leginkább az ebből kibontakozó kettős helyzetek humora miatt lesz nagyon szerethető. Barnák rájátszik igazgatói szerepére, a humorforrás éppen ebből fakad késésekor („most üljek be a gyerekek közé?”), Boncz az elszármazás tragikumát domborítja ki, Kiss Ágnes pedig egyszerre van jelen bábosként és színészként: ceremóniamesterként irányítja a Kafka-díszlet mögött ezt a meglehetősen szürreális mikrovilágot. Az előadás ideális nézője egyébként leginkább szegedi, hiszen a szereplők civil szerepkörének ismerete, illetve a városban betöltött kulturális nimbusza adja a játék velejét (Boncz is Szeged szülötte, kezdetben a szegedi Nemzetiben játszott).
A Thealtert – az utóbbi évekhez hasonlóan – a Perovics Zoltán vezette Metanoia Artopédia zárta a Diotima Szókratész bírái előtt című előadással: metszően okos és lehengerlően pimasz politikai színházat látunk. Perovics Szókratész perét telepíti egy szülőszoba hófehér, klinikai tisztaságába, ahol a Platón Lakomájából ismert Diotima pere veszi kezdetét. A Platón-szöveg sugalmazása szerint ugyanis tőle, a bölcsességtől áldott Diotimától származnak Szókratész védőbeszéde alatt elhangzott gondolatai. Diotima azonban képzeletbeli alak, megjelenése egy fikciós „Artopéd szülőszobán” gondolható csak el az előadás koncepciója szerint, a szülési folyamatokba pedig a nézők is bevonódnak egy a Szókratész bűnösségével kapcsolatos kérdőív segítségével.
Az előadás alapgesztusa több műfajból szemezgetve áll össze, a tárgyalási szituáció következtében a szertartásosság, a hitvitázó dráma és a társalgási színmű stílusjegyei keverednek egymással. A közel hetvenperces előadás gerincét ugyanis a Diotima (Erdély Perovics Andrea) és Melétosz (Paizs Miklós) közti szócsata teszi ki, a politikusságot pedig a két beszéd retorikai és stílusbeli eltérése adja. Diotima többféle hangszerelésben mondja el védőbeszédét, Erdély Perovics ironikusan imitálja az „egyszerű emberek” köznapi beszédét (mintha a piacon beszélne, tájszólásban), hiszen az a célja, hogy őhozzájuk is eljusson az igazság. Ám a vádló retorikája kifog rajtuk és legfőképpen rajtunk. Telitalálat, ahogy Paizs Miklós Offenbach dallamaira folyton elismétli faék egyszerűségű és abszurd vádjait. Mégis, a dallamossága miatt fülünkbe mászó uszítás könnyebben megtapad, sokkal könnyebben Diotima összetett gondolatmenetéhez képest.
Ennél erősebben már csak az idei Thealter utóízei maradtak meg, aminek kockázatot is vállaló programjába örvendetes módon kerültek be olyan helyi előadások, amelyek legtöbbször tényleg csak helyben látszódnak, a fesztiválszereplés keretében azonban esélyük van rákerülni a térképre. Ismét a strukturális kérdéseknél tartunk.
FRITZ GERGELY