INTERJÚ A HOMO LUDENS PROJECT ALKOTÓIVAL
A Homo Ludens Project kompániájáról nehéz úgy beszélni, hogy ne személyes emlékek, tapasztalatok sora rohamozzon meg. Több elsőjénél ott voltam, és egészen felemelő látni, merre haladnak. Ahogy ott ülök a megbeszélt helyünkön Benkő Imolára és Szilágyi Szabolcsra várva, az jut eszembe, hogy ők is olyan emberek, akikkel ott tudom felvenni a beszélgetés fonalát, ahol leejtettük. Két folyton mozgó figura, akik folyamatosan feszegetik a határaikat, ezzel bevállalva olyan élethelyzeteket akár szakmai téren, akár civil életükben, amelyekre lehet, hogy ők sem számítottak eddig. Cseppet sem könnyű, de ez a játékos ember ismérve: úgy játszani, hogy a háttérben ne rozsdásodjanak be az apró fogaskerekek, és a néző is többet vigyen haza a puszta jól szórakoztam élménynél.
– A Homo Ludens Project színházi társulatnak elég nagy történelme van már itt Szegeden, és talán bátran mondhatjuk, hogy országosan is kezd a nevetek ismertté válni. Hogy érzitek – főleg, ha a kezdetekben volt bármilyen mérce, ahová szerettetek volna eljutni –, most hol tartotok?
Benkő Imola Orsolya: – Nem tudom, hogy volt-e ilyen. Bennem biztos nem volt a kezdettől fogva sem ilyen elképzelés, hogy hol fogunk tartani hat év múlva – mert most éppen hat évesek vagyunk! Viszont a tekintetben volt elvárás, hogy mi magunk tudjunk abban a tempóban haladni, amit saját magunktól elvárunk. Most ott tartunk, ahol tartanunk kéne, Szasza?
Szilágyi Szabolcs: – Szerintem nem. Alapjáraton türelmetlenek vagyunk.
B.I.O.: –Jellemző ránk egy alapvető türelmetlenség, az biztos. Azt tudom, hol tartunk most. Annak a velejéhez érkeztünk, ahová nagyon jó megérkezni. Azzal foglalkozunk, hogy hogyan lehetne jobb ez az ország, ami szerintem mindenkit érint. Nem lehet azt mondani, hogy ez egy esztétikai minőség vagy egy új formanyelv feltérképezése, hanem társadalmi kérdésekkel foglalkozunk. Ez is az ars poeticánk.
Sz.Sz.: – Sikerült oda eljutni, hogy a névadó „játékos ember” kapott egy komolyabb értelmezési módot.
– Vagy, ahogy én látom, amellett, hogy a rátok jellemző módon folyton újradefiniáljátok a színház alapvetéseit, megtartottátok a társulat nevéhez hűen az ember központiságát. Ez a központiság pedig a Szabad Terek társadalmi közösségi kezdeményezés kapcsán egy olyan platformot kapott, főleg, hogy az eddigi produkciók során is fontosnak tartottátok akár az improvizáció eszközével, akár az érzékenyítő beszélgetésekkel lemérni a közönség reakcióját akkor és ott.
Sz.Sz.: – Például a CAR-Men! Egy másodperc alatt történt a lemérés.
– Nem meglepő módon, az ominózus élmények egyike! Hogy érzitek, milyen helyet foglal ez most az életetekben, munkátokban, a társulat életében, akár a távoli jövőre nézve is?
Sz.Sz.: – A társulat életébe a műfaji kísérletek közepette mondhatni szinte észrevétlenül folyt bele a társadalmi felelősségvállalás és a hasznos projektek létrehozása.
B.I.O: – Ez az évad-szlogenünk is: hasznos vagy!
Sz.Sz.: – És az sem véletlen, hogy ez most került előtérbe. A Humánia kapcsán erősödött meg igazán a hasznos vagy tudatosítása, és ez az, ami mellett most kitartunk a tevékenységünket tekintve. Nemcsak a művészeti rész robog, a társadalmi aspektus is szerves részünkké vált.
B.I.O: – Hozzáteszem baromi nehéz, mert az is látszik, hogy amikor az emberek megnézik a Humániát, úgy állnak fel utána, hogy tényleg nagyon jó lenne valamit csinálni, viszont a lelkesedés pár nap alatt képes elhalni. Nekünk nagyon gyorsnak kell lenni, ugyanis ez az előadás úgy működik, hogy a nézők látnak egy kérdésfelvetésekkel teli előadást, kvázi, milyen Humánia (alternatíva Magyarországra) lenne megfelelő, mert ami van, az nem éppen komfortos. Ezt követően felmerülnek a kérdések, hogy mit lehetne tenni, erre érkeznek koncepciók, ötletek, majd ezt kivezetjük a valóságba, hogy ezeket az ötleteket életre is hívjuk, ne csak beszéljünk róluk. Ezzel úgy érzem gyerekcipőben járunk még társadalmilag. Az igény megvan rá, a cselekvést nehezebb beindítani.
– Ebben az is közrejátszhat, hogy nehezen hiszik el: itt tényleg történhet valami. Nemcsak érzékenyítő beszélgetés zajlik, melyet hazavisz magával az ember a tanulságokkal együtt, de talán a Humánia egyike lehet azoknak a gyakorlatoknak, amelyek igazán kimerítik a közösségi színház fogalmát. Ennek például Olaszországban jó ideje hagyománya van, elég csak megemlíteni a Monticchiellóban lokalizálódó Teatro Povero-t, Andrea Cresti vezetésével, aki kis híján az egész civil lakosságot a színdarabok résztvevőjévé teszi, ezáltal megszólítva és aktivizálva őket.
Sz.Sz.: – Vissza a középkori színházhoz.
– Pontosan! Vagy a bolognai Fraternalcompagnia commedia dell’arte társulat, akik gyakorlatilag bárhol, fillérekből tengődve képesek színházat csinálni. Ennek a gyakorlatnak a jövőjét azért nem látom még itthon, Magyarországon, mert a honi színházi szakma most teljesen más irányban látja a lehetőségeket. Ez nem feltétlen baj, de talán ez is fakadhat a társadalmi gyerekcipő jelenségtől, és talán mi sem vagyunk befogadók, elég nyitottak erre. Szerepek vannak leosztva; nem igazán hisszük el, hogy egy színdarabbal nemcsak a színész, hanem a néző is együtt tud lélegezni.
B.I.O.: – Ismerős ennek a hiánya. Viszont pont nemrég tartott nálunk workshopot Roberto Mazzini a láthatatlan színházról, aki szintén jártas az általad is említett közösségi színházi kultúrában. A workshop gyakorlatait ki is vittük a villamosra, aktuálisan a szexuális visszaélés volt az egyik központi elem, és a dühtől kezdve az egyetértésen át a teljes negligálásig érkeztek reakciók. Az emberek nem tudták, hogy színészek játsszák, és szinte önműködően beindul egy diskurzus a választásokról a villamos kellős közepén. Ettől is elzárkózunk a mindennapokban. Ezért is jó a Szabad Terek, akik felhívják olyan közösségekre a figyelmet, akik nemcsak magukon szeretnének segíteni, de tevékenységükkel, más közösséggel összefogva egymás életét is megkönnyíthetik.
Sz.Sz.: – Ráadásul úgy próbálnak fókuszban maradni, hogy közben céljuk megőrizni a függetlenségüket. Ez nagyon nem könnyű, és még csak nem is a szokványos támogassatok minket felszólító módú kampány-metódusokról van szó. A Szabad Terek által fórum alakul ki és bepillantást nyerhetünk minden kis egyesület napi küzdelmeibe, valamint erről érdemi vita is tud kerekedni.
– És hogy milyen láncreakciót képes generálni egy ilyen összefogás, ha egy kiesik, az másra is hatással lehet. Hovatovább én ennek a kultúráját sem érzékelem még állandó jelleggel, inkább csak bizonyos ügyek mentén, akkor viszont nagyon. Viszont azt sem gondolom, hogy a közösségi összefogásnak van szabálykönyve. Az biztos, hogy én a saját generációmon érzek egyfajta eltartást, míg a fiatalabbak sokkal vérmesebbek. Ti ezt hogy látjátok?
B.I.O: –Szerintem is a fiatalokban elképesztő energia van ezzel kapcsolatban, szerencsére. A sokat kárhoztatott Z generációnak sokkal nagyobb felelősségtudata van, mint a harmincas-negyvenes generációnak.
Sz.Sz.: – Nagyon megnyugtató. Például egy hónapja aktívan dolgozunk közösen nagyon fiatal önkéntesekkel, és én rengeteget tanulok tőlük! Reményt is ad, hogy velük elkezdődhet valami.
– Mondjátok el, kikkel dolgoztok most? Milyen terveitek vannak?
Sz.Sz.: – A Humánia és A csillagok szíve kapcsán is van most egy erős alkotócsapatunk. Valamint csináljuk az Oldd meg! fórumszínházat középiskolásoknak.
B.I.O: – Az egy azért is kifejezetten érdekes projekt, mert az osztályokban aktuális konfliktusok megoldását segíti. Jelentkeznek osztályok a saját problémáikkal, mi pedig elkezdünk ezzel foglalkozni, aktívan, velük együtt. Ezeknek van megelőző beszélgetése, valamint utógondozása, utánkövetése is, de a legnagyobb feladat akkor és ott felépíteni a bizalmat, melynek köszönhetően a fiatalok ránk bízzák a gondjaikat, majd megoldást is keresnek rá velünk közösen, hogy aztán ők a saját lábukra állva kezelni tudják a hasonló helyzeteket. Ehhez még egy pszichológus segítségét is szeretnénk a jövőben igénybe venni, mert bár eddig nem volt olyan helyzet, amellyel ne bírtunk volna el, még simán adódhat ilyen. Ezt én, Szasza és Mezei Timi csináljuk. A Humániában résztvevők: Kiss Izabella, ő tavaly került be hozzánk – ő jön velünk láthatatlan színházi projektbe is –, Boros Kata, Petrács Gábor, Szilágyi Szabolcs, valamint a zenészek: Brindza Tamás, Pintér Norbert és Bubla Bence. Ehhez a brigádhoz kapcsolódik Kovács Gyula András, aki a grafikusunk és látványtervezőnk, valamint Kállai Ákos is, aki a Humánia középiskolás foglalkozásait tartja. A csillagok szívében továbbra is Mezei Tímea, Szilágyi Szabolcs, Roskó Gábor, Brindza Tamás, Haraszti Ádám és Pintér Norbert működik közre.
Valamint újonnan csatlakozik hozzánk még Zana Bendegúz, akire Roberto is felfigyelt. Ő a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba járt és most Szegeden tanul drámapedagógiát. Továbbá elkezdtünk foglalkozni Esterházy Péter Egy nő című művével Szemendrey István, Szilágyi Szabolcs, Brindza Tamás és Lányi Niki közreműködésével. Nyomokban színházat is fog tartalmazni! Nem kifejezetten színházi, sokkal inkább intermediális lesz.
– Meséljetek még nekem arról, hogy milyen szerepe van a társulat életében most a ZUG-nak? Volt szerencsém ott lenni a kezdeteknél, és nagyon kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok, mert ritka, hogy független társulatok több éve ugyanazon a helyen saját jogon tudjanak maradni és a körülményekhez képest maximális kreativitással tudják kihasználni.
B.I.O: – Ami nekünk is új, hogy egyre több színházhoz, irodalomhoz köthető képzésnek adunk otthont, ami reflektál a már említett nyitásunkra a szociális témák felé. Minket is fejleszt és szeretnénk külföldi képzéseket is indítani. Számomra látványos a hiányos színházi képzés Magyarországon – nagyon alapszinten van és nagyon egy irányból táplálkozik. A multikulturális képzések rajtunk, illetve a hozzánk betérő, tanulni vágyó, színházszerető embereken is fejlesztenének. Így több alternatíva is születne arról, milyen is lehet még a színház.
Sz.Sz.: – El is hívtuk a Kerekasztal Színház előadását a környezettudatosságról, és szeretnénk a szegedi befogadóközönséget hozzászoktatni, hogy igenis tudunk kommunikálni fontos ügyekről a színházon keresztül, illetve hogy Budapesten hogyan kísérleteznek ezzel a kommunikációs formulával. Meg is beszéltük a Kerekasztal tagjaival, hogy ha megszületik egy megvalósítható ötlet, akkor mi azt véghez visszük a Humániához hasonló módon. Hogy legyen a tetteknek látványos következménye.
B.I.O: – Van még egy szépírói kurzusunk Szilasi Lászlóval, amit nagy mérföldkőnek tartunk, mert bár a Szegedi Tudományegyetemen van ilyen oktatás, ebben a közegben, kis létszámmal is úgy tűnik több, mint hasznos volt elindítani, valamint Szilasi közreműködése mondhatni performatív értékkel is bír; ugyanakkor egyedülálló intellektuális töltete van minden foglalkozásnak. Van még kommunikáció és beszédfejlesztés Büky Beáta színművésznővel. Ami izgalmas, hogy nem elsősorban csak a színpadi megszólalást fejleszti, hanem civilektől kezdve rádiósokig mindenki tanulhat művészi beszédet.
– Ezekben a képzésekben akkor az a jó, hogy ti magatok is mindegyiken aktívan részt vesztek. Ez a Homo Ludensnél persze valahogy mindig is így volt, sosem tudtatok azonosulni a kívülállással. Remélem ez megmarad.
B.I.O: –Mi is reméljük! Pont Roberto láthatatlan színházi workshopja kapcsán merült föl a kooperáció, hogy mi is kimenjünk Olaszországba és ott is kipróbáljuk magunkat.
– Ez is viszonylag keveseknek adatik meg, és tudjuk jól, hogy vannak korlátok, de mégis valahogy itt is igazolódik, hogy a tett a kifizetődő és – elcsépeltnek hat, ám mégis igaz – csak akarni kell.
Sz.Sz: –Akarni kell, pontosan, de ez körülbelül mindennel így van. Ímmel-ámmal meg félgőzzel is lehet csinálni, de az csak nyökögés lesz.
Tóth Emese